Utazz velem Montenegróba – 2. rész: Bečići, Budva, Kotor

Az előző bejegyzésem, amelyben már meséltem Montenegróról - vagy legalábbis érintettem a témát -, meglehetősen személyesre sikerült, így nem is ebbe a menüpontba került, hanem a „Pillanatmorzsákba”. Most viszont tényleg egy utazós írást hoztam, egy valódi beszámolót, amelyben a (szerintem) kihagyhatatlan montenegrói kirándulásokról és a legjobb élményekről írok.

Kezdeném is magával Montenegróval, amelyet a fekete hegyek országának is szoktak nevezni, azaz Crna Gora-nak. Montenegró korábban Jugoszlávia részét képezte, s mivel gyerekként többször is jártam a szüleimmel Jugóban - tehát a mostani Montenegróban is -, így számomra kifejezetten múltidézős volt ez az utazás. Montenegró egyébként a Balkán-félszigeten helyezkedik el, ez pedig sokakat elrettent attól, hogy úti célként gondoljanak rá, holott Balkán ide vagy oda, Montenegró semmivel sem rosszabb, mint a magyarok által ajnározott Horvátország. Ezt azért merem leírni bátran, mert mindkét országban jártam az elmúlt években – Horvátországban többször is. Szóval ennek fényében kijelenthetem, hogy nyugodtan tervezzetek nyaralást Montenegróba, mert az utak jók, a közbiztonság rendben van, a szolgáltatások magas színvonalúak, ráadásul euróval is lehet fizetni.
Talán, ami emlékeztet arra, hogy hol vagyunk, az az, hogy az utak mentén elég sok az eldobált szemét, ami azért rontja az összképet. Ezt leszámítva viszont minden európai minőségű.

Bečići

Az előző bejegyzésben már írtam róla, hogy nem volt egyszerű az idei nyaralásunkkor sem a szállás- sem a desztinációválasztás, végül azonban Bečići ben találtunk egy nagyon jó aparthotelt, a Hotel Anatoliát, amely az összes elvárásunknak megfelelt. Modern, tágas, tiszta, medencés, ugyanakkor közel a parthoz. Bečići egyébként egy tipikus turistaváros, rengeteg szállással és hosszú tengerparttal, amely mentén egymást érik az éttermek.
Ami a fürdőzést illeti, akadt itt szabad strand és olyan is, ahol fizetni kellett a napernyőkért, napágyakért - mi kipróbáltuk mindkettőt. Először a szabad strandot néztük meg, ám nekem ez egyáltalán nem tetszett. Az emberek egymás szájába terítették le a törölközőiket, arról nem is beszélve, hogy minden tele volt csikkekkel, almacsutkával, barackmaggal... Szóval a következő strandolós napunkon inkább a fizetős szakaszokat vettük górcső alá. Itt 7 és 12 euró között változott a 2 napágy és 1 napernyő ára. A választásnál figyelembe vettük, hogy mennyire tették közel egymáshoz a napágyakat, illetve hogy mennyire zsúfolt és mennyire tiszta az adott szakasz. Itt már sokkal jobban éreztük magunkat, szerintem megéri a tisztaság és a kényelem azt a néhány eurót.

Míg a tengerpart nappal egy hosszú strandként funkcionált, este a társasági élet színterévé vált. A part menti sétányon fel s le korzóztak az embere valamint azon tanakodtak, hogy az egymást érő éttermek közül melyikbe vacsorázzanak. A kicsiknek mini vidámpark és játszótér is akadt, sőt egészen Budváig el lehetett sétálni rajta – egyik este nálunk is ez volt a program.

Budva

A második este döntöttünk úgy, hogy az egész napos fürdőzés után átsétálunk Budvába vacsorázni. Az előbb már említett parti sétányon indultunk el, majd egy szakaszon letértünk róla és fölötte, az út mentén haladtunk tovább, mert hatalmas tömeg torlódott össze a tengernél. Nagyjából 40 perc normál sétával értünk el Budvát – nálunk ez még teljesen belefér, de akinek ez sok, az mehet autóval, taxival vagy busszal is.
Budva óvárosa pont olyan, mint amit Horvátországnál megszokhattunk: a városfalon belül szűk sikátorok, macskaköves utcák, hangulatos terek - és persze rengeteg étterem, ilyen-olyan butikok - várják a turistákat.

A gyönyörű templomok, festői házak mellett érdemes megnézni a Citadellát is, sőt befizetni egy sétára a várfalon, mert biztosan gyönyörű a kilátás. Mi ezt kihagytuk, mivel későn érkeztünk és már épp zárták a kaput, de aki időben jön, az szerintem éljen a lehetőséggel.
Arra viszont jó, ha felkészülünk, hogy rengetegen tolonganak Budva óvárosában, mi emiatt sem maradtunk sokáig, éttermet is inkább a Bečićibe vezető sétányon választottunk.

Kotor

Kotorról első körben mindenképpen érdemes tudni, hogy az UNESCO a világörökség részének nyilvánította. Azt hiszem, ez sok mindent elmond a városról. Írhatnám, hogy Kotor olyan, mint Budva, hiszen itt is szűk utcák és terek váltják egymást, ám ez az állítás szerintem nem lenne igaz. Kotor ugyanis engem sokkal inkább magával ragadott, mint Budva. Számomra hangulatosabbnak és szebbnek is bizonyult, még akkor is, ha rekkenő hőségben látogattuk meg a várost.

És ugyanebben a rekkenő hőségben másztunk fel a Szent János avagy Sveti Ivan erődbe, amelyhez több mint 1300 lépcsőfok vezetett.
Bevallom, embert próbáló túra volt felkaptatni a hegyre, 40 fokban, így amit mindenképpen ajánlok, az az, hogy kényelmes, zárt cipőbe menjetek – sok helyen kavicsos, csúszós az út -, vigyetek magatokkal vizet, és ha tehetitek – nem úgy, mint mi – vagy kora reggel vagy késő délután szánjátok rá magatokat a hegymászásra. Mindezek ellenére semmiképpen se hagyjátok ki ezt a kirándulást, mert a hegytetőről, a régi erőd romantikus falmaradványaitól övezve lélegzetelállító kilátásban lehet részetek. Mi is megcsináltuk, ráadásul egy négyévessel – mellesleg ő bírta a legjobban a kaptatót -, úgy hogy Gergő a hátán cipelte a megtömött hátizsák mellett még Dávid futóbringáját is. Utólag is minden elismerésem neki!

Mivel szokásomhoz híven megint elég hosszúra sikeredett a bejegyzés, így a Tivatról, Sveti Stefanról és Ulcinj csodás strandjáról a következő írásomban mesélek majd. Tartsatok velem akkor is!