HELP!

Pillanatmorzsák

Terhességem 9 hónapja alatt meglehetősen sok tanácsot kaptam. Emellett számos könyvet is olvastam mind a várandóssággal, mind pedig a szülés utáni időszakkal kapcsolatban. Sokan, sokfélét mondtak/írtak, ki ezt javasolta, ki azt ugyanazon kérdéskört illetően olyannyira, hogy egy idő után szentül meg voltam győződve róla, hogy nincs egyetemes igazság, minden terhesség, minden szülés, minden baba más és más, sőt a hasonló problémákra sem létezik tuti, mindenki számára üdvözítő megoldás. Két dologban azonban teljes egyetértés uralkodott: aludj, amennyit csak tudsz és fogadj el minden segítséget, amit a család és a barátok felajánlanak!

Így lesz! – gondoltam lelkesen egészen addig, amíg Dávid meg nem látta a napvilágot. Nem tudom, mi történt akkor és ott, de attól a perctől kezdve, hogy hazaértünk a kórházból, én bizony a hátam közepére kívántam mindenkit. Nem hogy segítséget nem akartam elfogadni, de azt sem, hogy bárki átlépje a lakásunk küszöbét. Valószínűleg ez azért lehetett, mert anyaságom első hónapjában azt sem tudtam, merre vagyok arccal előre. Meg kellett találnom magam újra, s felépíteni az életemet ebben az új anyaszerepben. Bizonytalanságom közepette pedig senki társaságára, de még támogatására sem vágytam, Gergőét leszámítva, akibe viszont úgy kapaszkodtam, mint fuldokló a mentőmellénybe.

Visszanézve, amennyire vágytam Dávidra, annyira nem indult könnyen anyaságom története. Tele voltam frusztrációval – nehezen ment a szoptatás – és halálosan kimerültnek éreztem magam – valószínűleg, mert konkrétan kivéreztem a szülés után -, mindezeknek köszönhetően pedig elmaradt az a rózsaszín lebegés is, amiről úgy gondoltam, alapállapot, hiszen másra sem vártam az utóbbi években, mint arra a csöppségre, akit most végre a kezemben foghatok. De amellett, hogy a kisfiam volt a legszebb, akit valaha láttam és a legcsodálatosabb dolog, ami valaha történt velem, bizony be kellett látnom, anyának lenni nagyon nehéz. A napok összefolytak, mert másról sem szólt az életem, mint etetés, fejés, pelenkázás, altatás. Hiába írták az okos könyvek és hiába mondták a mindent tudó jóakarók, hogy alvásidőben a kismama is aludjon, annyi teendő halmozódott fel minden nap, hogy mikor Dávid végre álomba szenderült, akkor álltam neki betenni egy új mosást, leszedni a megszáradt ruhákat, esetleg pont teregetni, mosogatni vagy csak kicsit összerámolni a lakást. S mire én is ledőlhetem volna a kanapéra Manó már be is fejezte a 40 perces alvási etapot, s kezdődhetett minden előröl. Ennyit tehát az „aludj minél többet” tanácsról...

S mi a helyzet a „fogadj el minden segítséget”-tel? Nos, ahogy fentebb már írtam, az első pár hétben a hátam közepére kívántam mindenkit. Anyukámat, Anyósomat, rokonokat és barátokat egyaránt. Pedig micsoda kincs mindegyikük! Legfőképp a nagyik! Mai napig nem tudok elég hálás lenni a sok segítségért, amit kaptunk tőlük. Kezdve azzal, hogy az első 6 hónapban csak elvétve kellett főznöm, mert Gergő anyukája és az én anyukám is hetente többször jöttek és szatyorszám hordták a finomabbnál finomabb ételeket. Ez óriási segítség volt számomra, nem is tudom, hogyan és mikor tudtam volna meleg ebédet vagy vacsorát készíteni egy kisbaba mellett. Amikor Dáviddal elkezdtük a hozzátáplálást, akkor álltam neki ismét rendszeresen főzni, de általában akkor is csak neki, mert az én kosztomról nagyjából 1 évig a nagyik gondoskodtak. Mindezt kérés nélkül, jó szívvel és rengetek szeretettel tették! Szerencsés vagyok? Igen, az! Végtelenül!

Tudom, hogy nem adatik meg mindenkinek, hogy segítséget kapjon, s a szűk családi és baráti körömben is látom, mennyivel nehezebb azoknak, akiknek mindent egyedül kell megoldaniuk. És nem csupán a főzés terén, mert ez csak egy dolog. Nekünk hatalmas szerencsénk, hogy mindkét nagyi teljes mellszélességgel csatasorba állítható, ha az unokáról – Anyósom tekintetében pedig unokákról – van szó. Profin pelenkáznak, etetnek, altatnak a legelejétől és az sem jelent gondot, ha egy vagy több éjszakára náluk marad a Dávid. Sosem mondta egyikük sem, hogy nem ér rá vagy nincs kedve, pedig Manó nem az az „átalszom az éjszakát” típus, s lássuk be, hogy 60 felett már biztosan nem arra vágynak a nagyik, hogy éjszaka 2x-3x kiugorjanak az ágyból a síró gyerekhez. De egyszer sem hallottam még panaszkodni egyiküket sem, sőt! Hatalmas segítség ez nekünk, ami leírhatatlan és megfizethetetlen. Hogy bízhatunk bennük és ők örömest segítenek, ha elmennénk egy vacsorára kettesben, egy születésnapra a barátokkal, egy wellness hétvégére vagy akár egy néhány napos vakációra Párizsba. Mindezeket nem tehetnénk meg, ha nem lenne két angyali segítségünk a nagymamák személyében! Ezúton is köszönöm Nektek!

A segítségük nélkül ezerszer nehezebb lenne az anyaság/apaság, hiszen nem lenne lehetőségünk, hogy alkalom adtán legalább egy-egy órára vagy néhány napra kiszakadjunk a mókuskerékből, s anya/apa helyett, ha csak kis időre is, de csak nő és férfi legyünk. Így én is azt mondom, amit már ezren elmondtak előttem szakemberek és gyakorló szülők: amennyiben lehetőséged van rá – sajnos tudom, hogy sokaknak a lehetőség sem adatik meg - merd elfogadni, mi több kérni a segítséget!

Mi megtettük, sőt a mai napig élünk vele, s bátran állíthatom, mindenki örömét leli benne: Dávid, a nagyik és persze leginkább Gergő velem együtt.