Ha itt az ősz, irány Lillafüred

Évekkel ezelőtt, még jóval Dávid születését megelőzően határoztuk el, hogy a nyár elmúltával nem adjuk át magunkat a borongós, városi szürkeségnek, hanem új, friss élmények után nézünk. Elvégre a világnak nincs vége, ha a hőmérséklet 20 fok alá esik, még akkor sem, ha én erről szentül meg voltam győződve, elkezdtem a forró csoki, tea és forralt bor szezont, s inkább vágytam egy begubózós, filmezős délutánra vasárnap, mint egy kirándulásra a – szerintem - fagyos erdőben. Egy október 23-i hosszú hétvégén jött az ötlet, hogy utazzunk el valahova, s mivel Gergő a szüleivel sokat járt Lillafüredre, gondolta, megmutatja nekem gyerekkora egyik meghatározó helyszínét. Persze nem feltétlenül a kirándulást pedzegette nekem, inkább a wellness vonalra erősített rá, habár én jól tudtam, hogy ebben a kiruccanásban bizony túrázás is várható, ismerve az utazási szokásainkat, s a Lillafüredhez kapcsolódó családi történeteket. Sebaj, betettem néhány téli pulcsit, mellényt, csizmát – Nem fog rajtam ki a hideg! felkiáltással! Ezt a jó szokásomat azóta is tartom, mert míg más egy pólóban is izzad az erdei kaptatókon, addig én simán elviselek magamon pulcsit, kabátot, bundabugyit, miegyebet.

Első alkalommal a Palotaszállóba foglaltunk szobát, egyrészt azért, mert konkrétan beleszerettünk a hangulatába, elhelyezkedésébe mindketten, másrészt mert wellness részleggel is rendelkezett, ami bizony nem utolsó szempont egy őszi kiruccanás idején. Ahogyan azt sejtettem a 3 nap alatt bejártuk az egész környéket: Lillafüredtől kigyalogoltunk az erdőn át Garadnáig, ami cirka 3 órás séta lehetett, mindezt étlen-szomjan, mert abban bíztunk, hogy majd a kisvasút végállomásán eszünk, iszunk. Csak azt nem vettük figyelembe, hogy ilyenkor már nem csak, hogy nincs nyitva ott semmi, de még a vonatok járatszámát is megritkítják októbertől, így hiába vártuk a Lillafüredre induló szerelvényt, hogy visszavigyen minket, az csak nem jött... mivel akkor már nem járt. Ott álltunk tehát az erdő közepén, a kihalt állomáson, s tanakodtunk, hogyan jutunk vajon haza. Mondani sem kell, hogy visszagyalogolni már egyikünknek sem akaródzott, de más választásunk nem igazán maradt, így lógó orral, éhesen és szomjasan vágtunk neki újra az útnak. Szerencsénkre épp arra járt egy villanyóra leolvasó – tőle tudtuk meg egyébként, hogy hiába várjuk a kisvonatot -, aki a semmi közepén végül felvett minket és visszafuvarozott a szállodába. Bevallom én nem kicsit féltem, hogy épp a baltás gyilkos furgonjába szállunk be, de szerencsénk volt, mindkét vesénk megmaradt a kaland után is.

Következő alkalommal már Dáviddal a pocakomban látogattunk vissza Lillafüredre és mivel iszonyatosan rosszul éreztem magam a terhességem félidejéig, így kihagytuk a hosszabb őszölést, s egyetlen napra ugrottunk csak le az ország másik végébe. Így mulat egy magyar úr!:D Emlékszem, hogy tényleg borzasztó, egész napos rosszullétek gyötörtek, semmit nem tudtam enni, a halálomon voltam hónapokig, de ez a kirándulás igazán jól sikerült! Most mellőztük a maratoni túrázást, a Palotaszállótól „csak” a pisztrángtelepig sétáltunk el, s ott vakmerő módon beültünk halat enni. A vakmerőség nem annyira a halnak szólt, mint magának a ténynek, hogy beültünk enni, ám mivel a korábbi látogatásunkkor a halsütő már téli álmát aludta, így arra az elhatározásra jutottunk, hogy rosszullét ide vagy oda, teszünk egy próbát, maximum fejvesztve menekülünk majd, ha nem bírom a megpróbáltatást. De milyen jó, hogy így döntöttünk! Ugyanis ez volt az első olyan alkalom és az első étel a terhességem 8-9.hete óta, amit erőltetés nélkül, jóízűen meg tudtam enni. Sőt olyannyira bejött a frissen sütött pisztráng, hogy mellé még egy bögre forralt bort is legurítottam. Sosem felejtem el, milyen csodás érzés volt, hónapok óta először úgy étkezni, hogy nem akart visszajönni minden falat, amit a számba erőltettem...

A lillafüredi őszölések olyannyira a szívünkhöz nőttek, hogy Dávid születése után is megtartottuk ezt a szokásunkat, s azóta is minden évben ellátogatunk ide. A harmadik alkalommal kíváncsian vártuk, milyen is lesz Dáviddal együtt ez a kiruccanás, annál is inkább, mivel ez volt egyben az első közös, családi "nyaralásunk" is Manóval, amikor kilépve a saját kis komfortzónánkból, idegen helyre mentünk együtt. Kicsi csemeténk mindösszesen 6 hónapos múlt, mikor megejtettük ezt a kis vakációt, felszerelkezve babakocsival, hurcival, pihenőszékkel és a fél háztartással. A választásunk ismét a Palotaszállóra esett, egyrészt mert már ismertük, másrészt pedig mert nagyon jó élményekkel hagytuk el a szállodát legutóbb. Nagyon tetszett mindkettőnknek a patinás környezet, a finom ételek és nem utolsó sorban a lobbiban található, hatalmas kandallóban ropogó tűz, amely mellett leírhatatlan élvezettel tudtunk elkortyolni egy pohár vörös bort a vacsora után. Na, ez utóbbi élmény Dávid születését követően elmaradt, mert bár a kandallót begyújtották nekünk, a mi kis örökmozgónk egyetlen percre sem akart nyugton maradni a fenekén, holott járni sem tudott még. Kellemes borozás helyett viszont megint rekordot döntöttünk túrázás terén, ugyanis egy 6 hónapos babával, az erdőn át átsétáltunk Lillafüredről Diósgyőrbe. Dávidot hol én cipeltem magamra kötve, hol Gergő, míg a másikunk a szükséges málhát hurcolta egy hátizsákban. Mai napig nem értem, hogyan is vághatunk neki az erdőnek egy kisbabával, turistajelzéseket lesve, néhol árkon-bokron csörtetve, fatörzsön és kósza padokon etetve, pelenkázva:D Vad bevállalás volt? Igen! Örök élmény? Az biztos! Még most is mosolygok, amikor erre gondolok, s tényleg kissé hihetetlen az egész kaland. Mert kaland volt a javából, ez nem is kétséges!

Rá egy évre Dávid már nem csak hogy járt, de szaladt, sőt rohant. Úgy döntöttünk, hogy búcsút intünk a Palotaszállónak és új, egy totyogóval jóval kényelmesebb szállás után nézünk. Így esett a választásunk A Ház nevű helyre, amely ugyan nem Lillafüreden, hanem Miskolcon található, de az általunk kiválasztott családi szoba jóval tágasabb volt, mint egy szállodai. Ráadásul hatalmas kerttel is rendelkezett, amely pont a mi lakosztályunk mögött nyújtózott, így reggel csak kiültünk a teraszra, s figyeltük, ahogy Manó fel s alá rohangál, míg mi a kávénkat kortyoljuk. Ez azért jóval családbarátabbnak bizonyult, mint Dávidot kergetni a hotel éttermében vagy a lobbiban. Természetesen itt sem maradhatott ki a kirándulás, s mindenképpen meg akartuk mutatni Manónak a kisvasutat, ami annyira felcsigázta, hogy amint elindultunk vele, el is aludt rajtam:D Hozzáteszem, akkor még 2x szundikált egy nap, s pont a délelőtti alvásidőre esett a vonatozás, így mondhatni előre láthattuk volna ezt a malőrt, de sebaj, legalább nem úgy jártunk, mint első alkalommal. Visszafele viszont bevállaltuk a gyalogolást, ami egy 1.5 évessel szintén elég nagy kihívásnak bizonyult, még szerencse, hogy előrelátóan magunkkal vittük a hordozót, ami akárcsak egy évvel korábban, igen jó szolgálatot tett, amikor a csapatunk legkisebb tagja elfáradt.

Idén sem maradhatott el persze a mi kis őszölésünk, ebben az évben azonban még kényelmesebbre vettük a figurát és egy egész házat kibéreltünk. Egyrészt, mert úgy terveztük, hogy nagyobb családi vakációt csapunk – ez sajnos csak félig jött össze -, másrészt mert bármennyire is tetszett az előző szállásunk, inkább Lillafüredre akartuk tenni a bázist. Én eleinte nem örültem annyira ennek a lehetőségnek, hiszen semmi kedvem nem volt főzni, mosogatni, ha már egyszer pihenni megyünk, de így utólag tényleg ez bizonyult a legkényelmesebb és leginkább bababarát megoldásnak az összes eddigi szállásunkat összevetve. Semmilyen szempontból nem éreztük korlátozva magunkat: nem kellett időre ott lenni a reggelinél, vacsoránál, azt ettük, amit akartunk, nem zavartunk senkit esetlegesen sem, ha Dávid felsírt éjjel és nekünk sem kellett tekintettel lennünk idegenekre. Ráadásul a lehető legjobb lokációban helyezkedett el a mesebeli házikónk, amihez hatalmas, zárt kert tartozott és tisztaságban, kényelemben is felülmúlta sok eddigi szállásunkat.

2.5 évesen már Dávid is csak 1x aludt egy nap, így ismételten megpróbálkoztunk az erdei vasúttal, ami bizony hatalmas sikert aratott végre! Izgatottság a köbön, pöfögés, zötyögés, na és az alagút már az elején... ahhh teljes ámulat! S hadd meséljem el büszkén, hogy az én kicsi nagyfiam bizony a kisvonat garadnai végállomásától visszagyalogolt egészen a Palotaszállóig, sőt annál is tovább a szállásunkig az ő pici kis lábaival! Le a kalappal előtte, mert nekünk, felnőtteknek is teljesítmény egy ilyen túra, de hogy ő néhány közepes hisztivel és nagyjából 10 percnyi ölben cipeléssel végigcsinálta az egészet, az már-már hihetetlen! Pedig igaz!

Olyan sok mindenről írnék még Lillafüreddel, Miskolccal és Diósgyőrrel kapcsolatban, de félő, hogy a már így is elég hosszúra sikeredett beszámolóm teljesen parttalanná válna, így inkább képekben mesélek majd kicsit itt is és az Instagramon/ Facebookon is. S mi volt a célom ezzel a „kis” éveken átívelő, bejegyzéssel? Több dolog is:

• Megmutatni a képek által, milyen csodás is lehet ősszel vakációzni – pedig ahogy írtam is, én aztán nem voltam egy hidegben kiránduljunk típus:D
• Kedvet csinálni azoknak is, akik esetleg tartanak attól, hogy egy kisbabával/kisgyerekkel utazzanak – higgyétek el, minden megoldható!
• Nosztalgiázni kicsit - hogy honnan indult ez a mára már hagyománnyá vált őszölésünk, egészen onnantól kezdve, amikor még csak ketten voltunk, a pocakos időszakon át Dávid érkezéséig és azon túl is

Én nagyon élveztem ezt a visszaemlékezést, nektek pedig remélem, hogy meghoztam a kedveteket egy jó kiránduláshoz a még mindig tartó indián nyárban. Most jön még egy október 23-a és egy hosszú hétvége november első hetében, használjátok ki, ha tehetitek!

Ha pedig Lillafüred gasztronómiai oldalára vagytok kíváncsiak, arról is írtam egy beszámolót.