Vége van a nyárnak – 2. rész: úton-útfélen

Helló, Világ!
Amikor arra gondoltam, hogy Dáviddal nyaralni megyünk, egyértelműen és határozottan az utazás résztől féltem leginkább. Sőt, talán csak attól tartottam, hiszen valahol ott lenni, helyben lenni már korántsem annyira kaotikus, mint maga az odajutás. A megérkezést követően úgy is felvesszük a hely ritmusát és adaptáljuk a napi rutinunkhoz, ráadásul ketten vagyunk a feladat ellátására – szemben otthon, ahol egyedül tartom a frontot -, utazás alatt azonban sokkal kiszámíthatatlanabbak a dolgok, s leginkább Dávid, akinek még az is nehezére esik, hogy 20 percet nyugodtan üljön.

A fentieket figyelembe véve, az első 2 évben nem is terveztünk nagyobb kiruccanást Manóval, mivel a kifejezetten nem hosszú utak is tartogattak sokszor kellemetlenségeket, leginkább azt, hogy gyermekünk vigasztalhatatlanul és rendíthetetlenül sírt. Az első 1 évben minden utazás alkalmával, de ha csak 15 percet autóztunk, akkor is. Az 1. szülinap után csillapodni kezdett ez a jelenség, s egyre hosszabb ideig bírta a kocsikázást – akár egy 3 órás hévízi utat is - leginkább azért, mert alvásidőre időzítettük, előtte és utána pedig már egész jól bírt 30-30 percet nézelődve... a többit meg szórakoztatva. Tehát a belföldet mondhatni kipipálhattuk, többé nem jelentettek gondot. Na, de mi lesz, velünk a horvátországi nyaraláskor, amikor 6-7órát kell egyhuzamban autózni???? Persze nézhettünk volna olyan helyet, ahova repülővel süvítünk, de ezt eleve elvetettem, s hogy miért, azt a sorozat előző bejegyzésében taglalom.

Maradt tehát kocsi, s a dilemma, miképp éljük ezt túl? Miután lefoglaltuk a szállást, Gergő szépen meg is tervezte, hogyan jutunk el oda, s a navi cirka 5 órával kecsegtetett minket. Nem is olyan sok! Vagy mégis? Bennem élénken él az első egy év, amikor minden utat borzalmas sírások közepette tettünk meg és valószínűleg Gergőben is mély nyomokat hagyott, mert azonnal azt kezdte taglalni, hogy bizony éjjel kell autóznunk, míg csemeténk alszik.

Felkelünk hajnal 2-kor és mire Dávid felébred, reggel 7-re, már ott is leszünk! – magyarázta lelkesen. Én bőszen bólogattam – mert ellenkezni egy pasival, amikor vezetésről, útitervről van szó, nem lehet :D -, ám magamban azért számolgattam kicsit. Ha 2-kor akarunk indulni, akkor nekünk 1-kor már ébren kell lennünk, hogy felöltözzünk, a maradék csomagokat bepakoljuk, reggelizzünk, kávézzunk. Előtte pedig jó lenne azért 4-5 órát aludni is, különben olyanok leszünk az első napunkon, mint akit megrágtak és kiköptek. Tehát 8-9 között le kéne feküdnünk... Na, itt kacagtam el magam gondolatban, mert eleve Dávid 9-kor fekszik mostanában, mi pedig éjfél előtt szinte sosem vagyunk ágyban. Sebaj, ráhagytam Gergőre, lesz ami lesz alapon, én pedig elkezdtem tervezgetni, hogy ha mégsem éjjel mennénk, akkor mivel tudnám leginkább lekötni Manókát a hosszú autóút alatt.

Hatalmas szerencsémre kicsi fiam imádja a könyveket, így elsőnek egy tengerparti nyaralásról szóló képeskönyvet vettem neki, amivel megágyaztam az új élménynek. Imádta az egészet! Rengeteget beszéltem neki a tengerről, ami sós, a homokos és kavicsos partokról, a tengeri állatokról és nem utolsó sorban a nagyon hosszú utazásról. Mire eljött a nagy nap, Dávid már kívülről fújta, hogy hullám, apály, világítótorony, fóka, halacska és persze, hogy mindet láthassa, ahhoz nagyon türelmesnek kell lennie, mert iszonyú sokat fogunk ülni a kocsiban. A felkészítés mellett, azért úgy gondoltam, nem bízhatok a vak szerencsében, azért beszereztem néhány dolgot, amelyek – úgy véltem – lekötik majd a figyelmét, ha minden kötél szakad. Akadt köztük új könyvek hada, pecsétnyomó rajzpapírral és a jolly joker, a Verdás foglalkoztató! Ezen kívül rengetek nasi és hát a modern kor nagyágyúja sem maradhatott ki, a tablet. Mi egyébként eddig nem nagyon vetettük be ezt az utóbbit, eleve nagyon korlátozottan nézhet mesét Dávid és a telefonunk is tabu általában, de mivel családi és baráti körben is esküsznek rá, így az elfekvő tabletet is feltöltöttük és végszükség esetére bepakoltuk.

Eljött hát a nagy nap, Dávid fél 9-kor elaludt, majd 10-kor mi is csatlakoztunk. Végül Gergő azt találta ki, hogy induljunk 3-kor, akkor aludni is tudunk kicsit és nem is csúszunk sokat. Természetesen 3-kor nem indultunk el – ez nálunk egyáltalán nem meglepő – de 4-kor már mindenki az autóban ült, s megkezdődött az utazás. Nagyon érdekes, mert 2-re állítottam be a telefonomat, akkor kellett volna kelnünk, gyorsan összekészülni, reggelizni, kávézni, majd Dávidot kicsempészni és indulni. Úgy terveztük, hogy Manó fel sem ébred, max. picikét, de persze majd gyorsan vissza is alszik az autó ringatózására. Hát, szülő tervez, gyerek végez! Dávid 2 előtt 5 perccel felébredt és jelét sem mutatta annak, hogy éjjel van, vissza kéne aludni, teljes cserfességével és energiái legjavával indult neki a napnak, mintha legalább 12 órát aludt volna. Nem volt mit tenni, így Dáviddal együtt kellett az utolsó simításokat elvégeznünk, összekészülnünk, majd végre elindulnunk. Sebaj – gondoltuk – legalább most lefáradt és ahogy eredetileg akartuk is, gyorsan visszaalszik a kocsiban. Aha, ahogy mi azt elképzeltük...

Már pirkadt mire kicsi fiúnkat elnyomta a buzgóság és ez is csak azért történt meg, mert hátramásztam mellé és sátrat építettem a takarójából, majd alábújva énekelgettem neki.

Cirka 1 órát szundikált, aztán ismét kipattantak a szemi, ekkor iktattuk be az első pihenőt. Mi kávéztunk, Dávid megkapta a zabkását, amit még otthon készítettem neki és futott néhány kört. Még sehol nem tartottunk, a navi azt mutatta, hogy 2-re érünk célba, amit akárhogy számolok sehogy sem 5 órás út! Nem tudom, hogy kalkulált a program az elején, de a lényeg, hogy összesen 9 órát utaztunk 2 megállással és nagyobb fennakadások nélkül. Bár ez nagyon hosszú idő még felnőtteknek is, Dávid remekül viselte. El sem hittem, amikor megérkeztünk, hogy igazi hiszti nélkül megúsztuk az egészet. Az első pihenő után, amikor elkezdett nyűglődni odaadtam neki a mini könyveket. Ez négy, tematikus könyvecske, amik kifejezetten az apró kezecskékbe valók. Könnyű őket lapozni, tele van részletgazdag képekkel és csupa érdekes témával. Dávid imádta, szerintem 1 órát elszórakoztunk vele. Nagyon érdekelte a határátlépés is, teljes lázban égett, hogy odaadhassa a személyi igazolványát a „rendőr bácsiknak”:D Utána tartottunk megint egy pihenőt. Olyan megállót kerestünk, ahol van játszótér, így itt egy kicsit tovább is időztünk.

Fagyiztunk, futkároztunk és persze a hinta, csúszda sem maradhatott ki. Ezután jött a mélypont. 11 körül már nagyon álmos volt, ennek megfeleően nyűgös is, de a várt hisztitől messze elmaradt ez a nyűglődés. Már semmi nem érdekelte, se az autók, se a könyvek, aludni nem akart/nem tudott, így megint a sátortábor segített, és amikor legközelebb felébredt, már csak 30-40 percre voltunk a célunktól.

Az apartmanunk előtt kocsiból kiszállva, úgy éreztem: MEGCSINÁLTUK! Sőt, nem simán megcsináltuk, hanem fergetegesen jól csináltuk családilag! Igazi összmunkát valósítottunk meg, ahol mindenki szépen alkalmazkodott az adott kihívásokhoz. Büszke voltam Dávidra, mert ilyen türelmesen és ügyesen viselte a maratoni autózást, Gergőre, mert 2 megállással levezetett 9 órát, ráadásul a megállóknál átvette Dávid pesztrálását, hogy kicsit kikapcsolhassak a szórakoztató üzemmódból. De büszke voltam magamra is, mert megugrottam ezt a lécet és nem utolsó sorban – bátran állítom - szuperül asszisztáltam életem mindkét férfijának a hosszú út alatt.