Vége van a nyárnak 5. rész - Turistáskodás

Helló, Világ!

Úgy gondolom, háromféle nyaraló létezik. Az egyik, aki a passzív pihenés híve és el sem tudja másképp képzelni a kikapcsolódást, mint a vízparton fekve, könyvet olvasva, koktélt szürcsölve, néha elszundikálva. A másik, aki mérgezett egérként rohangál térképpel és útleírással a kezében, nehogy lemaradjon egy templomról vagy múzeumról, amit látni ildomos az adott városban. A két szélsőség között pedig létezik egy harmadik típus is, aki ugyan szereti süttetni a hasát, de azért szívesen megnézi, hol is tölti ezt a pár napot. Ők azok, akiknek ha nem is feltétlenül a templomok és múzeumok, de a piacok meglátogatása valamint a – nem feltétlenül turistákat célzó – rejtett utcácskák hangulatának átélése mindenképp elengedhetetlen egy nyaralás alkalmával.

Mi határozottan ebbe a harmadik típusba soroljuk magunkat, így nem meglepő módon a vakációink általában úgy telnek, hogy az egy-egy nap pihenést mindig egy-egy nap aktív program követi – kivéve, amikor egy rövidke kiruccanást mi is végigloholunk, ahogyan ezt Párizsban is tettük az ott töltött 5 nap alatt, ráadásul ott mindezt kocsi, metro, busz és minden egyéb közlekedési eszköz nélkül, simán gyalogszerrel.

Ezek után kíváncsian vártam, mit hoz nekünk a gyerekes nyaralás Horvátországban. Hogyan tudjuk majd a korábbi nyaralási szokásainkat megtartani Dávid mellett? Egyáltalán lehetséges-e egy kétévessel bármiféle városnézés, kávézás, vacsora... akármi, bármi?

Mint már említettem, amikor elkezdtünk a gyerekes nyaralást tervezni, úgy gondoltam, maga az utazás lesz a kritikus pont. Az első akadályt azonban a vártnál sokkal jobban vette mind Dávid, mind pedig mi, s mivel a strandolás sem állított minket megoldhatatlan kihívások elé, így a vakációnk 3. napján elhatároztuk, hogy megpróbáljuk felfedezni a hozzánk legközelebb eső várost, Zadart. Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, sima ügynek tituláltam a gyerekes turistáskodást. Nem bizony! Egyrészt mert ismerem a kicsi fiamat, másrészt, mert esténként éttermekben ettünk, s már az is komoly felkészülést igényelt, pedig az csak egy 1-2 órás kisebb hadművelet a fél- vagy egésznapos csavargáshoz képest.

Ahogyan a vacsorákra, úgy a városnézésre is felkészülten indultunk. Vizeskulacs, nasi, naptej, sapi, váltás pelus, törlőkendő – ami tényleg mindenre jó -, cumi, autók és persze az elmaradhatatlan mini könyvek. Természetesen ennek következtében én megint cipelhettem a hatalmas anya-táskát, de hát beláttam, hogy ez az én keresztem. A városnézéseket egyébként szintén úgy időzítettük, hogy illeszkedjenek a napirendbe és az ebéd utáni – szent és sérthetetlen – alvást semmilyen formában ne zavarják. Így először késő délután vágtunk bele a kalandba, másodjára pedig kora délelőtt látogattuk meg Zadart.

A délutáni séta a legjobb vacsoránk előtt történt, s mondhatni az egész várost be is jártuk azonnal. Nem spóroltunk a lépésszámmal egyrészt, mert imádunk csavarogni, másrészt pedig, mert jól le akartuk fárasztani Dávidot, mielőtt beülünk a kiszemelt étterembe. A városnézés teljesen új színezetet kapott most, hogy nem csak kézen fogva andalogtunk kettesben az utcákon Gergővel, hanem Manó is ott cikázott velünk. Imádnivaló volt, ahogy a kedvenc autóit tologatta az óváros romjain, botladozott a macskakövön és percenként megállt, hogy elkiáltsa magát: Az mi ő? (ez nála annyit tesz: Mi az?)

Hihetetlen kíváncsiság rejtőzik egy ilyen kisemberben, s minden annyira érdekli, hogy az ember szíve csordultig telik meghatottsággal. Imádom ebből a szempontból (is) ezt a korszakot, hiszen most ébred rá a világra, s nagyon élvezem, hogy én mutathatok, magyarázhatok meg neki mindent. Ezer és egy kérdése van nap nap után, s bár lehetne fárasztó is, nekem cseppet sem teher, hogy válaszoljak rájuk. Élvezem, hogy segíthetek a felfedezésben, s most ébredek rá arra, micsoda jelentősége van annak, amit és ahogy mondok neki. Mert ő úgy fogja látni a dolgokat, ahogyan én megmutatom. Ha utálkozva, akkor úgy, ha áhítattal, akkor úgy. Általam nyer jelentést, hogy mi a vicces vagy mi a szomorú. S ez hatalmas feladat, egyben hatalmas felelősség is. A városnézés alatt ez tökéletesen megmutatkozott.

S mi tetszett a legjobban? Dávid például teljesen odáig volt a templomokért! Mi nem vagyunk nagy templomjárók, néha betévedünk egybe vagy kettőbe, de nem ezek állnak az első helyen, ha rangsorolnunk kéne a látványosságokat. Nem úgy Dávidnál, akit épp úgy lenyűgözött a Zadar katedrálisának nevezett Szent Anasztázia templom, mint a kis kápolna, amire véletlenül bukkantunk az egyik sikátorban. Mi meg csak álltunk és nem értettük, honnan ez a rajongás. Persze ha jobban belegondolunk egy kétévesnek nem mindennapi látvány egy hatalmas épület, a sok színes festmény, az aranyban úszó oltár és a megannyi szokatlan csecsebecse. A templomok misztikumát csak fokozhatta a kis fejében, hogy mondtuk neki, ne beszéljen hangosan, itt csak suttogni szabad. Ez azóta is fel-felugrik neki gondolati szinten és a legváratlanabb helyeken és időben előáll az intelemmel: a templomban csak suttogni szabad!

Amellett, hogy igazán szórakoztató élmény volt Dáviddal várost nézni, azért azt be kell lássam, határtalanul fárasztó is. A „gyere, fogd meg a kezem!” és „Ne szaladj, mert elesel a macskakövön!” valamint „Várj meg minket!” cirka egymilliószor hangzott el a 1.5-2 órás nézelődés során. Már ha nézelődésnek nevezhetjük, amikor rohanunk Dávid után. Mivel a mi városnézésünk első alkalommal leginkább abból állt, hogy térdmagasságban (azaz Dávid magasságában) pásztáztunk (elsősorban azt, hogy hol van már megint Manó), így magából a városból viszonylag keveset láttunk. Ezért úgy döntöttünk, hogy megismételjük a programot, hátha következő alkalommal már többet is szemügyre vehetünk Zadarból. Gondoltuk, ha estefele már jártunk ott, akkor látogassuk meg másodjára reggel, a déli forróságot előtt. Hát ez nem sikerült! Mármint a forróság előtt érkezni! Bár az előrejelzés borús idővel kecsegtetett – ezért is választottuk a városnézést aznap délelőttre - a 35 fok az bizony 35 fok mindenhogyan, ráadásul az a ború is hagyott némi kívánnivalót maga után. Egyszóval igen meleg nyári napon kíséreltük meg újra bevenni a várost. Ennek megfelelően Dávid is nyűglődött s ez mindannyiunk kedélyére kihatott. Igyekeztünk olyan utakat bejárni, amiket az előző alkalommal nem, s mivel egyébként is imádunk a turistáknak szánt csapásról letérni, így most is elcsatangoltunk a kevésbé látogatott városrészek felé.

És hát itt jött egy kis megtorpanás. Mert bár Zadart mindenki úgy írja le, mint egy látnivalókkal teli kis ékszerdobozt, azért a látványosságoktól távolabb eső, nem annyira frekventált területei elég lehangoló képet mutatnak. Omladozó épületek, roskadozó kapualjak és mérhetetlen mennyiségű galambürülék egyéb szeméttel körítve. Nem szeretném rossz hírét kelteni a városnak, mert az óváros központi része tényleg szép, de kicsit több figyelmet és gondoskodást érdemelnének a város egyéb területei is.

Egyébként gyerekkel szerintem nagyjából egy nap alatt megtekinthető Zadar minden érdekessége: templomok, ókori emlékek és múzeumok. Ez utóbbit mi teljesen kihagytuk, ahogyan sajnos elmaradt az egyik kedvenc városlátogatási programom, a piac meglátogatása is, de Dáviddal nem is mertem volna nekivágni az emberek, ízek, szagok kavalkádjának. Jó mókának találtuk viszont a „Tengeri orgonát” és a „Nap köszöntése” fényjátékot, amelyek a természettel való kommunikációra és együttélésre hivatottak emlékeztetni minket. A Nap köszöntését sajnos az utóbbi években elkerítették egy nagyon csúnya mobil kordonnal, ami sokat ront az amúgy érdekes fényjáték összhatásán, ezt is meg lehetett volna oldani valami elegánsabb módon...

Összességében milyennek is éreztem a városnézést Dáviddal? Pont olyannak, mint a gyerekes nyaralást úgy egészében. A megfelelő szó rá, hogy MÁS! Egészen más, mint kettesben nyaralni/ várost nézni/ étterembe menni. Kevésbé pihentető a tengerparton „feküdni”, kevésbé átélhető a városnézés alkalmával a hely hangulata és a vacsora sem feltétlenül azt az élvezetet nyújtja, mint gyerek nélkül, de ha a mostani tudásom birtokában visszapörgethetném az időt és eldönthetném, hogy Dáviddal vagy nélküle vágjunk neki a horvátországi nyaralásnak, gondolkodás nélkül újra vele akarnék menni. Miért? Mert a családi nyaralásnak varázsa van! Egy olyan kapocs, amely örökre megmarad. Nekünk az emlékezetünkben, Dávidnak talán csak a zsigereiben, de hiszem, hogy ezek a közös élmények mindenképpen hozzájárulnak a hármunk közt lévő szeretet elmélyüléséhez és Dávid személyiségének alakulásához is.