Anya született – szüléstörténet őszintén

Pillanatmorzsák

Soha nem hittem volna, hogy valaha le fogom írni a szülésem történetét. Mielőtt terhes lettem azért, mert nem is tudtam, hogy létezik olyan, hogy szüléstörténet, miután pedig már anyává váltam, sokáig gondolni sem akartam magára a szülésre, nemhogy leírni, s ezáltal újra átélni.

Anya született – szüléstörténet őszintén

Bevallom, hetekig sokkos állapotban voltam a történtek után, pedig ésszel jól tudom – és már akkor is tudtam -, hogy az enyémnél ideálisabb szülés nem létezhet. Valószínűleg nem is a körülmények idézték elő ezt a lelkiállapotot, talán inkább a hormonok vagy az, hogy bármennyire is felkészültnek hittem magam minden szempontból a gyermekem világrahozatalára valahogy a 12 óra vajúdás felénél elvesztettem a kontrollt, s úgy éreztem, mint aki alól kihúzzák a talajt. Biztosan mindenkinek volt már olyan álma, hogy zuhan. Száguld egy sötét, mély verembe, s bárhogy kapálózik, nincs mibe kapaszkodni. Hát, a szülés felétől és az azt követő néhány hétben pont így éreztem magam, pedig egészen más prekoncepciók éltek a fejemben erről a várandósságom ideje alatt.

Nyugis kezdet

Éjjel 2-kor ébredtem arra, hogy valami fura. Enyhén fájdogált a hasam és mivel már csak pár nap választott el a kiírt időponttól gyanút fogtam. A hálóban volt egy kivetítős óra, azt nézegettem és próbáltam rájönni, rendszeresek-e a fájások. Aludni nem tudtam, mert görcsöltem, de rendszert nem fedeztem fel a bennük, így bekaptam egy konyakos meggyet – mivel a nőgyógyászom azt mondta, hogy a jóslófájások attól elmúlnak, de a valódiakra nem lesz hatással. Nem is volt, így szóltam Gergőnek, hogy valamit érzek, ő meg átfordult a másik oldalára... Mivel továbbra sem voltam biztos semmiben, így elmentem zuhanyozni – arra is azt mondták, hogy a vaklármát elűzi. Ha ott voltam, akkor hajat is mostam, ám akkor már éreztem, hogy ez bizony az lesz. Úgyhogy kiszállva a tus alól megszárítottam a hajamat és kontyba fogtam, majd feldobtam egy alapozót és szempillaspirált.... elvégre lassan majd indulni kell. Jól emlékszem, hogy a pánik szele sem legyintett meg, csak azon morfondíroztam, illik-e hajnal 5-kor zargatni a szülésznőt.

Így nem zargattam, inkább kimentem a konyhába és nekiálltam szendvicseket készíteni, elvégre Gergő biztosan éhes lesz, ha kora reggel bemegyünk a kórházba. Ez tuti valami fészekrakó, etető, gondoskodó reflex lehetett, mert akkor már eléggé fájt a dolog, ha épp rám tört, így a kenyér vajjal történő megkenése után, de a szalámi rábiggyesztése előtt pihegtem kicsit a konyhaszéken. Majd 6 környékén betotyogtam a hálóba és felébresztettem az alvó férjemet, hogy szülni fogok, jó lenne, ha felkelne. Miután 6-kor felhívtam a szülésznőt, megegyeztünk, hogy bemegyünk és meglátjuk, mi a helyzet, ugyanis a magzatvíz nem folyt el... még az is lehet, hogy nem szülök.

De szülök. Úgyhogy szépen átöltöztem és elfoglaltam a szobámat. A szülésznő meg is jegyezte, milyen vidám vagyok, mert még viccelődésre is futotta tőlem. Az elején.... Ám ahogyan teltek az órák, a mosoly lehervadt az arcomról, s helyet adott a szenvedés ajakrágcsálásának és az olyan kérdéseknek, hogy „ez a fájdalom-skálán ugye már nagyon a vége?” Válaszként csak egy elnéző mosolyt kaptam, úgyhogy tudtam, lesz ez még így se! És lett! Főleg, mert természetes szülést tervezetünk a nőgyógyászommal, ami azt jelenti, hogy semmiféle érzéstelenítőt, fájdalomcsillapítót, epidurális ezt-azt nem kaptam, tehát úgy hoztam világra Dávidot, mint ükanyáink 100 évvel ezelőtt. Ez jó ötletnek tűnt, utána is olvastam a terhességem alatt, ám a 9. órában már megkérdőjeleztem a saját döntésemet, akkor azonban nem lehetett már visszakozni. Úgyhogy inkább beleereszkedtem egy kád forró vízbe. Csendben, izzadva szenvedtem a sarokkádban, míg Gergő kommunikációs tisztként tájékoztatott mindenkit a helyzetről. A szülésznő időközönként benézett megvizsgálni, de egyébként nyugodtan kínlódhattam, senki nem háborgatott. Anno úgy képzeltem, hogy a zavartalan vajúdás alatt majd megvilágosodom, átszellemülök és a fájdalom ellenére kitisztult fejjel várom majd a gyermekem érkezését, hiszen nem bódít be semmilyen mesterséges szer, így tudatosan irányíthatom majd a testemet a szülés alatt is. Aha...

Na, még mit nem!

Az utolsó, amire nagyon határozottan emlékszem, hogy a szülésznő bejött, megvizsgált, majd mosolyogva közölte, hogy ez legalább még 2 óra. Megsimogatta a vállamat, majd kimet a szobából... én pedig 5 perc múlva közöltem Gergővel, hogy azonnal kerítsen valakit, mert szülni fogok, itt a vízben, perceken belül. És az események felgyorsultak, bár korántsem annyira, mint szerettem volna. A továbbiakról igazából nincsenek tiszta, összefüggő emlékeim, csak felvillanások, ahogy átkísérnek az ágyra, ahogy a szülésznő bíztat, ahogy Gergő ül mögöttem, én pedig a hátammal nekitámaszkodva szenvedek. A lábam úgy remeg, hogy a nővéreknek meg kell fogniuk.

Aztán megjön az orvosom és csak arra figyelek, mit mond. Mit csináljak. Lélegezzek, érezzem a babát, ne erőltessem, még ne... Halkan beszél, én mégis hallom. Nem ideges, nem sürget, nem akar túllenni az egészen, hogy mehessen ebédelni - pedig ránézek a szemközti falon az órára és látom, hogy elmúlt egy. Rám figyel, én pedig rá. Senki nem kiabál, senki nem hangos, elfojtott fájdalom úszik a levegőben, miközben instruál, pontosan elmondja, mit tegyek. Mosolyog. Én nem tudok mosolyogni, csak azt akarom, hogy vége legyen. Ránézek újra az órára, már 40 perce tart ez az egész. Fáradt vagyok, remeg mindenem, legszívesebben sírnék, de még nem lehet pihenni, sírásra pedig főleg nem pazarolhatom az erőmet. Aztán egyszerre végeszakad...

Anyának lenni

Azon a napon két ember született. Dávid érkezett közénk és én is újjászülettemanyaként. A kisfiam világrahozatala olyan volt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Csendes, békés, természetes, a lelkemet mégis felkavarta. Az első nagyon meghatározó érzés a szülés után a félelem volt, ami akkor rohant meg, amikor ráébredtem: Ettől a naptól kezdve örökre felelős lettem valakiért. Örökre! S ettől a naptól kezdve örökké szeretni fogok valakit! Örökké!