Elmúlt idők nyomában

Pillanatmorzsák
Mostanában meglehetősen szentimentális hangulatban vagyok. Talán azért is, mert az ősz a lelassulás időszaka, ilyenkor kicsit elkezdünk befelé fordulni, hiszen már tovaszállt a nyár pezsgése, ráadásul az egyre hűvösebb idő valamint a sötétség is inkább a bekuckózásnak, elmélkedésnek kedvez.

Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik este a képeket rendezgettem a gépemen, s ahogy pörgettem az albumokat előkerült néhány nagyon régi fotó. Na persze, kinek mi a régi...

Nekem most nagyon réginek tűnt a hét évvel ezelőtti finnországi nyaralásunk. Ahogy néztem magunkat a képernyőn, mintha nem is mi lettünk volna. Annyira fiatalok voltunk, annyira mások. Néztem magamat a képeken és emlékeztem, mikre gondoltam ezekben az években. Mit terveztem, miben reménykedtem, miről álmodtam vagy épp mi marcangolta a szívemet, lelkemet. Pedig csak hét éve volt, mégis mintha egy másik életben lett volna.

Finnország
Pátyi pincesor

Az már egy másik kérdés hogy külsőre is eléggé megváltoztunk, főleg Gergő, aki a kis kölyökképére szakállat növesztett. De nekem is sokkal kevesebb szarkaláb sorakozott a szemem alatt akkoriban, ez vitathatatlan.

És hol volt akkor még Manóka, nem is gondoltunk rá – én legalábbis nem. Összesen másfél éve voltunk együtt, még csak akkor kezdődött a kapcsolatunk, s fogalmunk sem volt róla, hogy hova vezet ez az egész. De akkor még nem is találtuk fontosnak. Most pedig még mindig itt vagyunk és jövőre azt mondhatjuk, egy évtizede sétálunk együtt az élet kacskaringós útján. S már nem csak egymás kezét fogjuk, de bizony egy új kis élet is totyog velünk ezen az ösvényen.

Finnország
Azt hiszem, jó útitársai vagyunk egymásnak. Ahol kell, húzzuk egymást, ahol kell, visszatartjuk, ha kell együtt toljuk a szekeret, de ha valamelyikünk elfárad, akkor a másik dupla erővel veti neki a vállát a kocsinak. Néha nem is merem elhinni, hogy ennyire gördülékenyen mennek a dolgok. Persze akadnak köztünk is viták, ki is akadunk egymásra olykor-olykor, de mindig sikerül túljutnunk a mélypontokon különösebb törések nélkül, s én úgy gondolom, nem az a fontos, hogy ne legyen nézeteltérés, hanem az, hogy képesek legyünk áthidalni azokat.

Nekünk pedig sikerül kilenc éve. Bízom benne, hogy ezt a kilencet egy tízedik követhet, majd újabb és újabb tíz év. S bár eközben a ráncaink elmélyülnek, a hajunk megőszül és Dávid is felcseperedik, mi továbbra is együtt haladunk majd a közös úton, a másik kezét fogva, szeretetben, békességben.

Finnország