Szemünk fénye!

Anyukám mindig azt mondja, hogy ha megvakulna, nem akarna tovább élni. Sosem értetem ezt a hozzáállást, hiszen olyan sokan élnek látássérültként, azért mert elveszítjük az egyik érzékszervünket, attól még az élet lehet szép. A Láthatatlan Kiállítás óta azonban kicsit jobban megértem már ezt az álláspontot.

Régóta terveztem, hogy ellátogatok erre a különleges helyre, de valahogy úgy alakult, hogy egészen mostanáig kimaradt az életemből és bevallom, most sem azért jutottunk el rá, mert végre elhatároztuk magunkat, hanem azért, mert kaptunk 2 jegyet ajándékba a barátainktól a Láthatatlan Vacsorára, ehhez pedig automatikusan járt maga a túra is.

Vidáman indultunk neki a programnak: beszélgettünk út közben és fotózkodtunk a Millenárison, tréfásan meg is jegyeztük, hogy bent úgy sem lesz mit lencsevégre kapni.

Akkor még viccesnek tűnt, utána már kevésbé. A kiállítás a Millenáris B épületében kapott helyet és érdemes korábban érkezni, mert az előtérben olvashatunk érdekességeket a Braille-írásról, a segítségnyújtásról vagy éppen arról, kiket nevezünk látássérültnek. Kis ráhangolódás...

A táskánkat és minden olyan tárgyat, amely világíthat, be kell tennünk a számozott értékmegőrző szekrényekbe, így telefon, óra és bármi, ami fényt adhat, kint marad jól elzárva.

Mi is így tettünk, majd szépen libasorban beálltunk az ajtó elé, ami a sötétségbe vezetett minket. Az sem véletlenszerűen alakult, hogy ki hova áll, ugyanis név szerint szólítottak mindenkit és kaptunk egy számot is, amely a vacsoránál nyert jelentőséget.

Kezdődhetett a túra: kinyitották az ajtót, mi pedig szépen sorban – szám szerint 10-en – besétáltunk a teljes sötétségbe. Mikor már az orrunkig sem láttunk, akkor jött Misi, azaz Misi hangja, aki a mi túránkat vezette. Mert hála az égnek, azért nem csak belöktek minket a nagy semmibe, ahogy az első 5 másodpercig éreztem, hanem kaptunk egy guide-ot is, aki hangjával és segítő mozdulataival átbillentett minket a zsákutcákon, akadályokon, s holtpontokon. Mint megtudtuk, Misi látássérült, aki fokozatosan veszítette el szeme világát 30 éves kora felett, ugyanakkor jó humorral megáldott, életvidám pasi is. Ő kalauzolt hát végig minket a kiállítás 5 helyszínén, segített nekünk, ha eltévedtünk vagy vakvágányra futottunk. S ha már vakvágány... Ha eddig azt hittem, tudom, mi a sötétség, mert Dávidot kukksötétben, redőnyöket lehúzva altattam, akkor bizony rá kellett jönnöm, tévedek. Itt nincs olyan, hogy megszokja a szemed a sötétséget és elkezdesz halvány körvonalakat látni. Otthon, a lehúzott redőny dacára is látod a kiságy szélét 10 perc múlva... itt bizony ilyen nincs, itt tényleg nem látsz semmit! Amikor erre rájöttem, engem bizony egy borzasztóan rossz érzés kerített a hatalmába. Mert bár tudod, hogy ez a kiállítás arról szól, hogy átérezd, milyen vaknak lenni, valahogy mégsem tudsz felkészülni arra, milyen a teljes és totális sötétség. Ilyen:

Nos, ekkor éreztem azt, hogy én ezt nem akarom! Álltam, jobb kezemmel fogtam a falat és csak egy dologra vágytam, kimenekülni a fényre! Ahol mindent láthatok, mindent kontrollálhatok, ahol nincs ez a tökéletes bizonytalanság. Mielőtt teljesen pánikba estem volna, vettem néhány mély levegőt és tudatosítottam magamban, miért is vagyok itt. Átérezni! Megélni! Tapasztalni!

Előttem Gergő állt, ő volt az első, a sorban, megérintettem a vállát. Mögöttem nevetést hallottam, ahogy szétszéledtek a többiek és botorkálva elkezdték felfedezni a szobát. Lassan én is megnyugodtam. A hirtelen rámtörő rossz érzések elillantak, készen álltam. Misi folyamatosan instruált, hangja mindenhol ott volt. Jött-ment közöttünk, otthonosan vezetett át minket az akadályokon, mint aki éjjellátó készüléket visel. Mi meg botladoztunk, tapogattunk és gyermekien tudtunk örülni annak, ha kezeinkkel tapogatva felismertünk egy mosogatót vagy egy monitort – hogy tv vagy számítógép monitorja volt-e, az bizony rejtély maradt a mai napig.

Elsőnek egy lakást fedezhettünk fel, utána jött az utca, ezt követte az erdő, egy vadászház és végül egy kiállítás. Öt szoba, öt különböző helyszín, ötféle kihívás. Végül pedig a vacsora. Fantasztikus és egyben ijesztő tapasztalat volt teljes sötétségben megélni mindazt, ami látóként olyan egyszerű és természetes. Ahogy Misi is mondta, ha elveszíted a látásodat, akkor az a legnagyobb probléma, hogy olyan alapvető, nekünk természetes dolgok válnak szinte semmivé, mint az önállóság. Hiszen, ha eltévedünk, mit csinálunk? Körülnézünk vagy elővesszük a telefonunkat. Látássérültként mindez nem sokat segít.

Úgy gondolom, empatikus ember vagyok, de ebben a néhány órában, amit teljes sötétségben töltöttünk, egészen új perspektíva nyílt meg a számomra. Leginkább csodálatot éreztem... minden vak ember iránt.

A program utolsó állomásaként megérkeztünk vacsoránk helyszínére is. Itt kapott jelentőséget a számunk, az ételeinket ugyanis már néhány nappal korábban ki kellett választanunk egy menüből és el kellett küldenünk e-mailben a szervezőknek. Italt Misitől kérhettünk és ő szolgálta fel nekünk az összes rendelést. Kicsit tartottam tőle, hogy az Aperol Spritz vagy a gnocchi nehogy a nyakamba landoljon, de itt is bebizonyosodott, hogy most csak számunkra kihívás a sötétben való tájékozódás, Misi minden nehézség nélkül hozta ki az italokat és az ételeket is. Gergőt itt, az italokra várakozva érte utol „az a bizonyos rossz érzés” - ezt persze csak hazafelé beszéltük meg, de eszerint ő sem menekült meg attól a „nem akarom” felismeréstől, ami engem a túra elején sokkolt. 

Az ételek megérkezésével azonban kisebb gondja is nagyobb lett, mint a „depi”, ugyanis míg én előrelátóan négysajtos gnocchit rendeltem – amit ugye csak fel kell szúrni a villára -, addig ő konfitált sertést steakburgonyával. Nos, a sötétben való hússzeletelés szintén nem tartozik a könnyű feladatok közé... Természetesen én is meg akartam kóstolni, mit rendelt, így kaptam is egy féltenyérni húsdarabot a bal arcom közepére felkenve... Megsúgom, a gnocchit kicsit könnyebb volt Gergő szájába juttatni. A vacsi egyébként remek hangulatban telt, Misi vicces anekdotákat mesélt, megtudtunk ezt-azt az asztaltársainkról is és rengeteget nevettünk. A végére azért már azt éreztem, hogy lassan elkezd fájni a fejem, talán azért, mert a szemem állandóan erőlködött, hogy lásson valamit. Erre mondta Gergő, hogy egyáltalán minek tartottam nyitva a szemem, ő bizony az elejétől becsukta. Talán igaza is volt. Az ételek elfogyasztása után nem sokkal a vacsorapartnereink kezdtek elszállingózni, jobban mondva, kérésre Misi kikísérte azokat, akik indultak volna már. Természetesen mi a végére maradtunk, kértünk még egy italt és elcsevegtünk a mellettünk ülő párral. Végül együtt távoztunk.

Nem mondom, hogy nem örültem, amikor újra visszakaptam a szemem világát! Gyorsan megnéztem magamnak Misit és összevetettem azzal a képpel, amit magamban rajzoltam a hangja alapján. Úgy cirka 20 évvel fiatalabbnak hittem. A pár, akikkel pedig olyan jót beszélgettünk kisbabát várt. Ez a két momentum valahogy megint rávilágított arra, milyen központi szerepet is játszik életünkben a látás. Olyan plusz információkat kapunk általa, amik egyébként – rákérdezés nélkül – simán rejtve maradnának: kor, bőrszín, hajszín, szemszín, terhesség, olyan manapság központi témákról nem is beszélve, mint az esztétikusság vagy szépség.

Hatalmas tapasztalattal lettünk gazdagabbak a Láthatatlan Kiállításnak köszönhetően, sőt a Láthatatlan Vacsora is külön élmény, hiszen nem elég, hogy nem látjuk mit eszünk, iszunk – márpedig tudjuk, milyen fontos a tálalás egy ételnél vagy mondjuk egy koktélnál a díszítés -, de még az olyan egyszerű feladatokkal is meg kell birkózni, mint a hús szeletelése vagy a kihívás, hogy ne túrjuk a tányérról az ölünkbe a köretet.

Aki teheti, látogassa meg a kiállítást, garantálom, hogy kicsit más emberként fog kilépni újra a fénybe!