Születésnap karantén idején
Személyiség, emlékek, nagyratörő tervek
Tavaly ilyenkor is írtam egy bejegyzést Dávid szülinapjáról. Most újra elolvastam és 1 év távlatából is egyetértek minden szavával. Nem változott a véleményem, a gondolataim, az érzéseim az első 2 évről, csak egy újabb – 1 évnyi - fejezettel bővült életünk kisregénye. Ahogy fentebb írtam, ez a szülinap bűvös, különleges. Nem csupán azért mert a 3 mitológiai szempontból is mágikus szám, hanem mert mind a személyiség, mind az emlékezet kapcsán – állítólag - választóvonal. Innen datálódnak az első emlékek és ekkorra már kivehetőek a főbb személyiségvonások is. Utóbbival nincs mit tennem, Dávid jelleme... hát, olyan amilyen:D Igazából születésétől kezdve akaratos és öntörvényű. Pontosan látom, hogy az alap jelleme már az első hónapoktól kezdve ugyanolyan. Igyekeztünk csiszolni rajta... több kevesebb sikerrel.
Ami pedig az emlékeket illeti, nagyon kíváncsi leszek, vajon mikortól fog valóban emlékezni a közös dolgainkra. Tényleg csak ezután vagy már a korábbi élmények is bevésődtek neki hosszú távon? Most ugyanis nagyon sokszor emlegeti a tengerparti nyaralásunkat. Akárhányszor nagy vizet lát, azonnal az a reakciója, hogy jártunk ott. Vajon 1, 2, 5 év múlva is így lesz vagy ez még valamiféle félhosszú memóriában tárolt emlék, ami idővel elkopik?
Nagyon szerettem volna ezt a különleges szülinapot felejthetetlenné tenni. Már hónapokkal előre elgondoltam, hogy 2 turnusban tartjuk meg: egyet a családdal, egyet a barátokkal, mivel a családi is 9 fős lett volna, a barátok meg olyan sokan vannak, hogy a kettőt együtt kezelhetetlennek éreztem, nem is beszélve arról, hogy 30 embert hova ültetek le. Szóval menüt terveztem – kétfélét -, tortát, dekorációt és mindent, amit ilyenkor szokás, mert hát ez a 3. szülinap, erre már emlékezni fog, ez olyan legyen, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Már csak bohócot és pónilovat nem vizionáltam, amikor a két zsúrra gondoltam, de csupán azért, mert a bohócok nem a szívem csücskei, a póni meg nem férne el a falatnyi kertben.
Aztán persze ember tervez... koronavírus végez!
Március közepén – addig bizakodtam, hogy megússzuk – úgy omlottak össze az álomképeim, mint a kártyavár, amelyre egy hatalmas elefánt zuhan. Mit omlottak? A vírus belepasszírozta őket a földbe, majd felszántotta és sóval behintette a területet, hogy csírájuk se maradhasson. Dupla zsúr? Hacacáré? Család? Barátok? Még mit nem! Örüljünk, ha nem lesz kijárási tilalom és legalább neten tudok ajándékot rendelni! Így elkezdtem agyalni a B-terven. Persze sok elmélkednivaló nem volt rajta: szülinap hármasban. Pont! Mert jelen helyzetben még szegény nagyikat sem mertük meghívni, bár egészen az utolsó hétig úgy véltük, őket azért megkockáztatjuk, elvégre a nagyik is és mi is szigorú karanténba vonultunk, csak nem vagyunk betegek, ha már két hete kutya bajunk, ám Dávid a szülinapja előtt pár nappal elkezdett köhögni, így ezt is lefújtuk.
Tartalék terv... jobb, mint az eredeti!
Egy anya, azért csak anya, én meg kissé makacs is vagyok, így arra az elhatározásra jutottam, az én kisfiam 3. szülinapját nem ronthatja el, holmi koronavírus, meg karantén! Sőt, ez így lesz a legjobb! Az előző két szülinapon úgy is fejetlen csirkeként rohangáltam: takarítottam, sütöttem, főztem, vendégeket szolgáltam ki, gyerekeknek ugráltam, kiömlött italokat és leejtett tortadarabokat takarítottam... ez most más lesz. Ráérős, nyugodt, stresszmentes! Végre nem kell semmivel törődni, csak magunkkal. Nem készítek 10-20-30 embernek harapnivalót és nem izgulok, hogy a vendégek érkezése előtt Dávid alszik-e eleget. Mi szépen megebédelünk hármasban, Dávidot lefektetjük, míg alszik feldíszítem a nappalit, és amikor kialudta magát uzsonnaidőben megünnepeljük azt a bizonyos vízválasztót. Végre nem lesz rohanás, lesz idő mindenre, köztük néhány normális szülinapi képre is, amit az elmúlt 2 évben nem sikerült produkálni. Se tortáról, se Dávidról, se rólunk családilag. Na, majd most!
Szép volt, jó volt, más volt
Az élet azonban igazi mókamester! Hiába a B-terv, ami már-már jobban is tetszik az eredetinél, hiába a tökéletes elgondolás, kis fricska mégis kell ám bele. Mert hiába gondoltam, hogy alvás után beslisszanok Dávidhoz, csinibe öltöztetem, közben Gergő videohívást indít a nagyikkal, majd kijövünk a szobából és Dávid meglátja a feldíszített asztalt, a tortát és az ajándékokat. Mindezt persze Gergő dokumentálja, a nagyik látják a neten keresztül, aztán ölbe kapom az ünnepeltet, jöhet pár fotó rólunk is, meg apával a közösek, végül pedig móka és kacagás közepette megtartjuk a tortázást és a csomagbontogatást. A technika ördöge ugyanis lesben állt, s míg én a fiacskámmal bootoltam, majd öltöztettem, Gergőnek csak nem sikerült a videohívás. Már rég puccban toporgott a gyerek – persze én meg jól felhergeltem, hogy jaj, micsoda meglepi van odakinn -, de a hívás csak nem jött össze. Gergő próbálta így, próbálta úgy, gépen, telefonon, én meg, mint az oroszlánszelídítő igyekeztem a felajzott szülinapost visszatartani attól, hogy kirontson a szobából, de amikor már 10 perce trükköztem és figyelemeltereltem, közben hallgatva, ahogy kint nem oldódik meg a helyzet, feladtam. Legyen, ahogy lennie kell!
És úgy lett...
Hogyan? Hát igazából nem úgy, ahogy az A-tervben állt vagy ahogy a-B tervben szerepelt. Mégis jól! Dávid kirontott a szobából, én utána, ám valamiért megtorpant, s kihasználva a pillanatnyi megilletődöttséget, az ölembe ültettem. Így készült az egyetlen normális, bár cseppet sem ünnepi hátterű és hangulatú képünk a mitikus 3. szülinapról. Ezután az izgatottság a tetőfokára hágott, képtelenség volt több olyan fotót produkálni, amibe ne mozdult volna bele az ünnepelt. A nagyik akadozva és szakadozva, néha ráfagyva a laptop monitorjára, vagy 1 perces késleltetéssel igyekeztek követni az eseményeket. Már amennyire lehetett, hiszen Dávid állandóan kiugrált, kiszaladgált a képből örömében, így volt, hogy a két nagymama perceken át az üres széket nézhette, az unoka helyett.
Nem mondom, hogy Dávid 3. szülinapja, úgy lett megünnepelve, ahogy a nagykönyvben meg van írva, s ahogyan terveztem. Közbeszólt a járvány, a technika, maga Dávid is. Nem készült instakompatibilis családi fotó, nem tapsolt 30 pár kéz a gyertya elfújását követően és a nagyikat laptopon és telefonon hurcoltuk a cikázó szülinapos után, hogy ne maradjanak le az élményről. De így volt jó, ahogy volt! Kicsit döcögősen, kicsit kajlán, de gyerekszemtől csillogóan, izgatottságtól ugrándozón, babakacajtól hangosan. Talán egy korszak lezárult, a babakacagás korszaka, hogy helyet adjon egy okos kisfiú kisgyermekes – s már cseppet sem babás - nevetésének.