Születésnapomra

Nem szoktam fogadalmakat tenni szilveszterkor. Nem látom értelmét, hogy olyan dolgokat ígérjek meg másoknak vagy akár magamnak, amiket úgy is meg fogok szegni, esetleg csak néhány hétig tudom majd betartani. Heti 3 edzés? De jó lenne, ám jól tudom, örülhetek, ha hetente 1x eljutok mozogni. Persze, mindenkinek arra van ideje, amire szakít, én azonban jól tudom, hogy nem erre fogok... így meg sem fogadom. Egészségesebb étkezés? Imádom a sört és a kézműves hamburgert, tuti nem mondanék le róluk. Türelmesebb leszek? Aha, amikor ezredszer kérek szépen valamit Dávidtól, akkor biztos, hogy az 1042. alkalommal már fel fogok csattanni és jobban felemelem majd a hangomat. Szégyen? Szerintem simán csak emberi.

Megfosztom-e magamat így a fejlődés lehetőségétől? Nem hiszem. Az, hogy nem teszek fogadalmat, nem azt jelenti, hogy nem igyekszem majd heti többször eljutni jógára vagy egy edzőterembe, nem azt jelenti, hogy olajban csöpögő krumplit fogok falni malomkeréknyi rántott hússal minden nap és főképp nem azt, hogy üvöltve kommunikálok majd a szeretteimmel. Próbálok változtatni, fejlődni sok téren, de nem szeretném mindezt egy vérrel – avagy szilveszteri pezsgővel – megpecsételt, pátoszos fogadalomhoz kötni. Csak, amolyan halandó és esendő ember, nő és anya módjára teszem majd. Ahogyan és amennyire telik tőlem.

Ez persze nem egyenlő azzal sem, hogy nincsenek céljaim az idei évre. Van bizony, méghozzá elég sok. A 2020-as esztendő egyébként is tele lesz változással a számomra, s bizony ki kell találnom, mit is kezdek ezekkel a körülményekkel. Dávid lassan 3 éves, ami azzal jár, hogy ideje visszatérnem a munka világába. Ez elég sok fejtörést okoz a számomra, mert a babavállalás előtt két közalkalmazotti munkakörben is dolgoztam fixen, amiket néha még tetéztem egy harmadik állással is. Mindemellett besegítettem a férjem vállalkozásába és újságíróként, szövegíróként is tevékenykedtem alkalmanként. Nem mondom, hogy sokat unatkoztam...

Ezt a korszakot azonban magam mögött hagytam, úgy érzem. Nem vágyom már arra, hogy éjfélkor még dokumentumokról egyeztessek egy felsővezetővel, mert másnap jön az ÁSZ. Nem vágyom rá, hogy novembertől februárig, feszítsenek a határidők a tervezési és beszámolási időszakban két helyről is. Választanom kell. Egy közalkalmazotti állás? Vagy egy se? Újságírás? Vállalkozásban szövegírás? Gergő cége? És a blog? A bloggal mi lesz majd? Sok kérdés, amit át kell rágnom és egy döntés, ami meg fogja határozni a 2020-as évemet... vagy még annál is többet. Át kell gondolnom mindent és át kell látnom, mi az, ami a legjobb lesz mindhármunknak. Dávidnak, Gergőnek és persze nekem.

Anya vagyok és feleség, nem szeretném, ha ezek a szerepek háttérbe szorulnának, mert visszamegyek dolgozni. Ugyanakkor nem akarok csak anya és feleség lenni. Vágyom rá, hogy ismét dolgozhassak, a munkámért fizetést kapjak, hogy az otthoni feladatok mellett más is kitöltse az életemet. Létezik egyáltalán egyensúly? Olyan dolgozó anya, aki nem túlhajszolt? Aki a napi 6-8 órás munka mellett, ha hazaér szívesen felveszi a második műszakot és mos, tereget, főz a családra? Valahogy most még nem állt össze a kép a fejemben, hogy miképp is lesz ez az egész. A mindennapok. De honnan is tudnám, ha egyszer arról sincs még fogalmam, milyen utat választok? Bizakodva, reménnyel telve tekintek a jövőbe, de kissé tartok is tőle. Egy fejezet véget ér az életemben. Az elmúlt három év, amit itthon töltöttem Dáviddal. Egy ajtó bezárul. Én magam csukom be, de ahogy húzom a kilincset magam után, belesajdul a szívem. Hiszen ott van az ajtó mögött három év minden öröme és bánata. Életünk egyik legmeghatározóbb korszaka, ami lassan lezárul.

Harmincvalahány éves lettem én. Meglepetés e költemény. Tényleg az, mert amikor billentyűzetet ragadtam, nem hittem, hogy erről fogok írni. Vicces kis szösszenetet terveztem az idő múlásáról, a koromról, pici áttekintéssel. Hát, nem éppen ez lett belőle... Nézzétek el nekem.