Téli álmok karácsony idején
Korábban az esküvő volt talán az egyetlen olyan esemény, amelynek megörökítésére a többség profi fotóst kért fel, manapság azonban csak a képzeletünk szabhat határt a tematikus fotózásoknak. Jegyesfotózás, pocakos fotózás, újszülött fotózás, karácsonyi fotózás, szülinapok és még sorolhatnám, nincs is megállás. Mert valahogy erre is rá lehet kapni. Én legalábbis rákaptam, és míg 10 évvel ezelőtt utáltam, ha fotóztak, addig ma már imádom mind a fotózást, mind pedig a szépen megkomponált, profi képeket. Valahogy jó visszanézni, hogy miképp festettem az esküvőn vagy épp hatalmas hassal, amikor Dávidot vártuk, viszontlátni valóban szép képeken ezeket a pillanatokat és örök emlékként megőrizni őket. Persze nagyon szeretem a mi spontán fotóinkat is, amiket telefonnal lövünk vagy Gergő készít a „nagygéppel”. Utóbbiakról azonban mindig hiányzik valaki, éppen az, aki készíti őket, a szelfik pedig nagyon mókásak tudnak lenni, de nem árt néhány olyan kép se, ahol az egyikünk feje nem hatalmas:D
Egy szó, mint száz, én úgy gondolom, van létjogosultsága a profi fotóknak a privát létben is, s nem csak a modelleket illetik meg a gyönyörű háttérrel és szakértői segítséggel megalkotott képek.
Mint említettem, nálunk az esküvői fotózással kúszott be az életünkbe ez a fajta luxus, illetve az esküvői csomag részét képezte a jegyesfotózás, voltaképp ekkor készültek rólunk az első profi képek.
Ezt követték az esküvői és a pocakos fotók. Aztán évekig nem is gondoltunk ilyesmire. Nem tudom, mások hogy vannak vele, de nálam Dávid érkezésekor leereszkedett egy sűrű köd, s egyrészt iszonyú gyorsan kezdtek pörögni a napok, hetek s hónapok, másrészt pedig sokszor úgy éreztem magam, mint a fuldokló, aki csak kapálózik és próbál a felszínen maradni egyik napról a másikra. A legtávolabbi gondolatom sem az volt az elmúlt 2.5 évben, hogy fotózásra menjünk. Illetve ez nem teljesen igaz, mert az ünnepek táján azért éreztem, hogy jó lenne megörökíteni ezeket a vissza nem térő pillanatokat. Egy fotózás megszervezése és lebonyolítása azonban nekem túl sok lett volna egy pici babával, így maradtak a házi képek és szelfik. Szerencsére a férjem némileg konyít a fotózáshoz, így nem lehet okom panaszra, de már tavaly is ott motozott a fejemben, hogy jó lenne néhány olyan karácsonyi fotó is, ahol valóban együtt vagyunk a képeken és nem karnyújtásnyira az arcunktól villan a telefon vakuja, miközben egyszerre figyelünk arra, hogy mosolyogjunk, mindenki a kamera látószögében legyen és Dávid se ugorjon le az ölünkből. Néha még sikerült is, kb. tízből egyszer...
Ki hisz a gondolat teremtő erejében? Én egyre inkább. Hogy jön ez ide? Hát úgy, hogy pont megfogalmazódott bennem, hogy idén vagy legkésőbb jövőre – mert már tuti kicsúsztunk az időből – benevezünk egy családi, karácsonyi mosolyalbumra, amikor egy kedves barátnőm megkérdezte, nem szeretnénk-e pár műtermi fotót, ugyanis van néhány szabad időpontja, s jól jönne neki némi gyakorlás, mivel fotós suliba jár, s bár a babafotózásban már profi, nem ártana némi, ilyen irányú gyakorlás sem. Kell ennél több? Azonnal igen mondtam, s alig vártam, hogy gazdagabbak legyünk pár képpel, amelyen tényleg mindhárman rajta vagyunk. Ráadásul olyan szuper helyszínt foglalt be, hogy teljesen elájultam, amikor átküldte a linket. Szerettem volna, ha készül néhány hétköznapibb kép rólunk és pár olyan is, ami kicsit ünneplősebb. Így mindenkinek 2 szettet készítetem be. A lazább már ott lapult a szekrényeinkben, pont néhány héttel a fotózás előtt realizálódott bennem, hogy mindhármunknak van sárga felsője, ráadásul Dávidnak és nekem még majdnem ugyanolyan nadrágunk is volt – vajon ki vásárol a gyereknek:D.
Így csak az ünneplősebb összeállítást kellett beszereznem. Magamnak egy egyszerű kis egybe ruhát vettem, Dávidnak inget, Gergő outfitjét pedig a már meglévő ruhatárából válogattam össze. Nem gondoltam túl, nem akartam öltönyös, habos-babos képeket, csak olyanokat, amilyenek valóban vagyunk. Hát ez sikerült...
A fotózás pont úgy telt, ahogyan a mindennapjaink. Futkosással, kurjongatással, Dávid kergetésével, kicselezésével és lekötésével, egymáson hempergéssel, sok nevetéssel. És persze az elmaradhatatlan instruálásokkal: Dávid ne menj el! Dávid, gyere ide! Dávid, vigyázz rá! Jaj, ne dobd el! Jaj, ne vedd a szádba! Auuuuuuu, ne húzd a hajam! Igen, anyán rúzs van, kérlek, ne tapicskolj bele! De akinek kisgyereke van, az szerintem pontosan tudja...
Én oda voltam az egészért! Lélekben felkészültem mindenre, de ahogyan a nyaralással kapcsolatban, úgy most is feleslegesen izgultam. Csodálatos élményt kaptunk mi hárman ezzel a fotózással. Vicces, játékos és különleges élményt, az első közös, profi fotózásunkat. S bár Barbi gyakorolni hívott minket, én úgy látom, nem lehet okunk panaszra: gyönyörű képek, kedves és elhivatott fotós, remek hangulat. Szerintem, ennél nem is kell több!
