VENDÉGBEJEGYZÉS: Apanyúúúzda van!

Hatalmas meglepetésként és büszkén mutatta nekem, hogy mit írt, s ez azért is volt tényleg meglepetés, mert egyrészt nem az az érzelgős típus, másrészt pedig ilyen hosszú (nem szakmai) írást nem is tudom, mikor láttam tőle utoljára. Engem nagyon meghatott. Íme egy apuka gondolatai az apaságról. Fogadjátok szeretettel!

"Micsoda lehetőség, hogy összeszedjem és a régen megálmodott gondolatmenetemet megosszam végre egy blogon, nem más alkalomból, mint a MI napunk, az Apák Napja alkalmából!

Őszinte leszek, én nem szeretem a hosszú blogbejegyzéseket, szeretem, ha valami gyorsan, kényelmesen fogyasztható, tehát próbálok a lényegre térni már az elején. Apának lenni jó! „Ennél bővebben is tudnád Gergő?” Na jó...

Akik olvassák ezt a blogot tudják, van nekünk egy kicsiny, kétéves fiacskánk: Dávid, művésznevén „Manó”. Születésekor félve vettem a kezembe, félve, hogy valami baja lesz, eltörik vagy bármi, de amint megfogtam megtörtént a bevésődés (loptam az Alkonyatból)! Ő az, aki fenekestől felforgatta életünket, meghatározza napjainkat, heteinket, de erre szimplán legyintek: Ez az élet rendje. Sokszor mondom is Móninak, mennyire unatkoznánk, ha nem lenne, és tényleg, nem is emlékszünk már, mit csináltunk, amíg ő nem volt. A születésekor hirtelen minden egy szigorú menetrend alapján kezdett működni, kialakult a napi rutin s az életünk - néhány kivételtől eltekintve - nagyon rendezett és előre megtervezett mederben kezdett csordogálni.

Reggel kelünk, Apa munkába megy, Manó - most már - bölcsibe, és ez nyilván folytatódik majd a további években is, csak az intézmények fognak változni. Együtt reggelizünk, reggel kis abajgatás, kergetőzés, közös fogmosás.
Aztán kora este jön az üzenet Mónitól, hogy el kéne induljak haza, mert vagy nyűgös a baba, vagy éppenséggel már hiányolja az apukáját.
Sajnos ritka az, amikor már 6 körül hazaérek, így igazából max 1 órácska együttöltött idő, ami nekünk jut a dolgos hétköznapokon, de olyankor teljes mértékben kihasználja az apa adta lehetőségeket a „csöppségem”. Hiszen ez az órácska az úgynevezett „apa nyúúúúúzda”. Eme jó szokásunkat egészen kis kora óta tarjuk, mi fiúk a családban, olyannyira, hogy már-már követeli magának esténként ezen nagyszerű programot. És, hogy miről szól ez? Ahogy olvassátok, apa nyúzza a Manót, kergeti, harapdálja, labdával dobálja, pörgeti, fejjel lefelé lógatja (Anya oda se mer nézni), mindezt kifulladásig.
Utána pancsolás együtt, ott még folytatódik a mókázás, mire annyira ki nem fárad, hogy az altatás már gyerekjáték. Nálunk ez szintén apa feladata.

Ez így egy napunk, amelyet fogunk, beteszünk a fénymásolóba és benyomjuk a sokszorosítás gombot. Kérdezhetik a nem gyerekesek, hogy nem unalmas ez egy kicsit? Őőőő… lehet, de majd megtudjátok!
Amúgyis, kinek van arra ideje, hogy ezen gondolkodjon, minden percet megér az együtt töltött idő, elképesztően gyorsan eltelnek ezek az évek, már most hihetetlen, hogy beszélget velünk, kifejezi magát, pedig nemrég csak egy kis „uborka” volt.

„Hozzánk nőtt a kisszaros!” - ahogy néha mondani szoktam. Amikor pár napra elhagyjuk az egyik Nagyinál, alig várjuk, hogy újra láthassuk és újra beinduljon a „dilibogyó sziget”.

Apropó, ha már itt tartunk, aki látta az Agymanók című rajzfilmet annak a fenti kifejezés ismerős lehetett (aki nem, az nézze meg), és csak azért említem meg, mert amikor először láttuk, szimplán imádtuk, azonban másodjára, amikor a Manó már megvolt, meg is értettük a lényegét, harmadjára pedig, amikor Dáviddal néztük (ő is imádta) sokszor egymásra mosolyogtunk Mónival és megállapítottuk, hogy a köztünk fejéből kinéző baba, pont úgy reagál a dolgokra, ahogyan a mesében szereplő kislány, tehát van valami igazságalapja a látottaknak.

Persze Apának se kell a szomszédba menni, ha valami hülyeséget kell tanítani a gyereknek, de talán ez így van rendjén... Anya nevel, apa pedig minden egyéb "az életben maradáshoz" fontos dolgot megtanítja a gyereknek. Például brümmögni, vadul motorozni, háton pörögni vagy olyan elengedhetetlen szavakat elsajátítani, mint a sör.

Összegezve a gondolataimat, ez a bejegyzés szimplán azért született, hogy egy újabb cikk szóljon arról, hogy Apának lenni jó! Sőt talán az egyik legjobb dolog az életben! Én minden percét élvezem, még akkor is, ha néha nehéz (maximális riszpekt a többgyerekeseknek).

Egyszerűen imádom, hogy már most sorolja az autómárkákat, ahogy nem fogad szót, ahogy hisztizik, ahogy kacarászik, ahogy be nem áll a szája, ahogy hablatyol, ahogy sikít, ahogy együtt szerelünk mindent, ahogy disznólkodik az étellel, ahogy pancsol, ahogy vadmotorozik, hogy kék-zöld-lila foltokkal van tele, és végül, de nem utolsó sorban, ahogy mondja: "APA"!